Böjti, bűnbánati alkalom

A keresztyén élet szerves része felekezettől függetlenül, a böjt, a húsvéti ünnepre való felkészülés. Ez az idő alkalmas a lassításra, az Istenre figyelésre, a vele való élő kapcsolatunkra, a bűnbánatra, a megbocsátásra, az útra találásra, a feltöltődésre, sőt: az örömre is. Ez évben március 3-án, szombaton szerveztük meg böjti bűnbánati alkalmunkat. Az igehirdetés szolgálatát Csákvári Dániel végezte, ösztöndíjasként segítettem a tervezésben, valamit Igeolvasással és imádsággal szolgáltam az alkalmon.

A fő téma ezen az estén a Péter apostol második leveléből, 4,12-19-ből szólt hozzánk, és az ember, az Istenben bízó ember nehézségeiről, esetenként szenvedéseiről szólt. Nem volt egy könnyű téma, de mégis hallani és beszélni kellett róla, hiszen akár beismerjük, akár nem, része az életünknek a megpróbáltatás, a szenvedés – akár keresztyének vagyunk, akár nem. Krisztusnak hála, sokan összegyűltünk az Igei alkalomra, és nagyon jót beszélgettünk az igehirdetés után. Ugyanis szóba került az, hogy mit jelent a szenvedés, hogy beszélhetünk-e szenvedésről az életünkben – s mi a különbség a megpróbáltatás között. Vagy például az, hogy mit jelent az, hogy dicsőítsük Istent akkor is, ha szenvedünk, ha épp a mélységet járjuk meg, hogyan, mivel tudjuk Őt magasztalni, és hogy hogyan tudunk örülni akkor is, ha nehézségek vesznek minket körbe. Arra jutottunk, nem is tévesen, hogy az öröm a reménységből, a bizalomból fakad: abból, hogy tudjuk, megingathatatlanul, hogy Ő ott van velünk, és segít felállnunk, elindulnunk, megerősödnünk, s nemcsak arra van lehetőségünk, hogy panaszkodjunk naphosszat, hanem hogy hálát adjunk azért, hogy még itt lehetünk. Sokunk életében voltak mélypontok, és keresztyénként tudjuk, hogy az Élő Isten volt az, aki kihozott bennünket szorult helyzetünkből, és az erre való emlékezés, az ebből merített hit és bizalom az, ami képes bennünket örömmel is eltölteni akkor, amikor a sötétség fojtogat bennünket!

Az este során körben ültünk, és egy kereszt közepén néhány gyertya égett – ez egyszerre hordozta magában a szenvedést (emlékeztetve minket Jézus Krisztus szenvedésére), hanem a reménységet is sugározta felénk: Jézus leszállt a keresztről, feltámadt, és ahogyan a gyertyafénybe néztünk, szinte Mózeseknek érezhettük magunkat, ahogyan a csipkebokor előtt állva magával az Úrral voltunk egy közösségben. Kell ennél nagyobb csoda?