Interjú Boros Jenővel

 

Szép napot kívánok, Marton Krisztián vagyok, Kőrösi Csoma Sándor Programos ösztöndíjas, és Münchenből jelentkezem. Mellettem ül Boros Jenő, vele fogunk beszélgetni az életéről, arról, hogy hogyan került ki, mit csinál most és hogy éli meg a gyülekezethez tartozását.

S így az első kérdésem máris az lenne, hogy mikor került ki Németországba s hogy egyedül jött-e ki?

Nem egyedül, családdal jöttem ki. A Nagyerdőn keresztül szöktem meg. Budapesten, a nagykövetségen kaptam életem első útlevelét, németet, amivel ide jöttünk 1989. szeptember 21-én. A határt ugyanazon év augusztus 31-én sikerült átlépni lányom, Erika neve napján. Tudtuk, hogy ez a lehetőség létezik, mert amikor elvettem a feleségemet, a rokonság mondta, hogy „Gyertek ki”, de minek, gondoltam. Nekem ott volt egy három szobás lakásom, saját garázzsal és 1500 tőke szőlő, egy kis borházzal, ahol még aludni is lehetett. -S mivel ezt tudtuk, hogy lehetséges kimenni (sokszor küldtek nekünk képes meghívót kintről), hatszor tettük le a kérvényt az útlevélre, de nem adták meg. Amikor kérdeztem, miért, nem mondták meg. Szóltam Bukarestbe a minisztériumba, de nem mondták meg. Aztán később azt mondták, hogy ha majd nyugdíjas leszek, akkor talán kapok majd egy útlevelet, de én nem akartam addig várni. Légyen hogy Gorbacsov volt hatalmon és tudtuk, hogy Boros Péter belügyminiszter annak idején március 10-én találkozott Gorbacsovval, és kijelentette, hogy mi ezentúl senkit sem tartunk vissza, aki harmadik országba akar távozni. Nos, nekem se kellett több. Márciustól szeptemberig mondtam, hogy megyek. De ki adta meg nekem a kegyeletdöfést? Egy hölgy. Ő átszökött, de a magyarok visszaadták azzal az indokkal, hogy ez egy komolytalan nő, otthagyni ennyi gyermeket egyedül. Másodjára elkapták a románok, úgy 150 méterre a határtól, jól meg is verték, és kopaszra nyírták. De harmadszorra sikerült átmennie. S ezt mutatták a magyar TV-ben a Panorámában. S azt mondtam: „Te Jenci, mindig mondod, hogy megyek – meg kell próbálni!” Mindössze 50 márkám volt, azt is idetettem az ingem zsebébe, mert ha megfognak, hamar meg kellett enni, mert azért külön börtön járt, nem lehetett 5 márkát sem átvinni.

Akkor a következő kérdésem az lenne, hogy miután már kijöttek, Strassburgba ide?

Nem, először Nürnbergbe, majd utána elmentünk Stuttgart mellé egy kis faluba Nürtingen melett, és ott éltünk két évet. Csak azután jöttem ide át Bajorországba, mert itt kaptam állást. Két évet éltem tehát a a német adófizetők pénzén, sőt még az első autóm is így lett, mert sváb volt a feleség és nagyon spóros. S olyan presonalausveiß-em is volt, mint amilyen az ittenieknek van. S akkor jöttünk több mint százezren Romániából. Akkor én először csináltam itt egy Sprachkust (nyelvi tanfolyamot), „Sprach und integration kurs” címmel, tehát a nyelven tanítottak, hogy például hogyan működik egy szövetségi köztársaság, meg milyen jogaik vannak a képviselőnek. Szóval tanítottak bennünket, mert tudták, hogy a kommunizmusból jövünk. Volt érettségim, kaptam 10 hónap iskolát, és utána – ez életem legnagyobb hibája volt – el akartak küldeni számítógépes kurzusra. Ez onnan adódott, hogy én Romániában, pardon, Partiumban megtanultam 10 ujjal gépelni, mert hallottam, hogy akinek érettségije van, sőt, akinek már 10 osztálya van, az is tud 10 ujjal gépelni. Ilyen Textverarbeitung során szöveget kellett szerkeszteni és gépelni, s mindig én nyomtattam elsőnek, mert 10 ujjal hamar végeztem, s mindjárt küldtek volna engemet ilyen számítógépes kurzusra. De én úgy gondoltam, hogy nem megyek, mert a listán volt olyan, hogy házmester, és a házmesterség lakással jár, s mi annak nagyon örültünk, a gyermek miatt és sok minden miatt. Végre akkor volt lakás, volt állás. De tudta, aki felvett, hogy el fogok menni, mivelhogy érettségivel, bizonyítvánnyal és pár év gyakorlattal ott vesznek fel, ahol lakom. Itt ebben a kis lakásban nem volt csak két szoba, s nekünk Braunerben három szoba volt, amit a feleségem intézett. De itt nem lehetett másképp, mert minden riasztókészülék oda volt bevezetve a lakásba. Először nagyon örültünk, de aztán keveselltük – ilyen az ember, pláne a magyarországiak. Például volt 4 lift, s ha kigyúlt, meg kellett találni, hol maradt bent valaki. S aztán életem legnagyobb üzletét csináltam – mellékállásban elmentem házmesternek, és ingyen laktam egy 120 négyzetméteres lakásban, amiért nem kellett semmit fizetni. Emellett pizzáztam is, és a pénzt beraktuk a bankba, s így 10 év után összegyűlt annyi, hogy vegyünk a lánynak egy lakást. Utána elmentem egy raktárba dolgozni, feladtam a félállást, mint házmester.

Az lenne a másik kérdésem, hogy habár a hallgatók nem látják, de beszélgetőpartnerem nyakában van egy halacska, mit jelent ez?

Ezt a lányomtól kaptam, ez a kereszténység jelképe, Krisztusé, a megmentőé, mert a hal betűi görögül azt jelenti, hogy Krisztus a megmentő. Reformáció alatt én azt értem, hogy vissza a gyökerekhez, mert a kereszt előtt ez volt a jel.

Így van. A hal görögül Ichtus, és magyarra fordítva nagyon hasonlót jelent: Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó. Tetszett említeni egy bizonyságtételt, most nyugodtan elmondhatja.

Tehát, a lányommal probléma volt. Mindamellett, hogy az elemiből csak négyen jutottak be a gimnáziumba, és ő közte volt, a válás annyira megviselte, hogy bizony kétszer is megbukott, és itt Németországban háromszor nem lehet megbukni. Hallottam, hogy van itt egy pap, aki gyógyít. Itt a Péter-Pál templomban, és ott a mise körülbelül 3-4 órát tartott. Például beszélt egy nőről, aki rákos volt, de rátette a kezét, és meggyógyult, s volt ott pár tudós ember, aki felállt, és azt mondta, igen, így volt.. Ezt én az újságokból ismertem. Én alapvetően ezt tömegpszichózisnak mondanám, de alapvetően a lányom miatt mentem el. A lányom nagyon vallásos volt, 19 éves koráig ministrált, háromszor volt Rómában a pápánál, S egyszer a mise vége felé, úgy 3-4 óra után kivette az ereklyetartóból a szentelt ostyákat. Én nem értek a katolikus dolgokhoz, de csütörtök volt… S azt mondta, hogy ő nem tud senkit sem meggyógyítani, neked kell befogadnod Krisztust, és ő fog meggyógyítani a hited által. Jött a padok közt, és a keresztet emelgette, és azt mondta, gondoljunk valamire, s Jézus meggyógyít. Őszintén megmondva, reformátusként csak ki akartam próbálni, hogy nem- szescskál, nálunk úgy mondják, hogy hantál. Odaért mellém, pont a pad szélén ültem, s arra gondoltam, hogy nem iszok többet – nem voltam én alkoholista, de néha berúgtam, születésnapokkor, ilyenekkor. S ennek már 14 éve, és azóta egy korty alkoholt nem ittam. Szóval volt ereje, de mindenkinél. Például volt, aki odavitte a cigarettát, hasra feküdtek, hogy ők többet nem dohányoznak, de már az S-bahn-nál nagyban szívta, mert csak a hit által gyógyulunk meg. Én azóta meggyőződéses absztinens vagyok, ami azt jelenti, aki nem dohányzik, és nem iszik. S azt mondta, te vagy az, aki kiválasztod, mit iszol: teát, vizet, vagy sort… Azelőtt egy évvel mondtam le a dohányzásról, de akkor nem kértem Jézus segítségét – kínok kínjai közt szoktam le, mert annak előtte napi 20-25 szálat, hétvégén 2 dobozt szívtam el. Itt pedig elmentem, abbahagytam. Van különbség, ha egyedül próbálkozol, vagy ha Jézus Krisztus segít.

S akkor az utolsó kérdésem lenne, hogy mit jelent Önnek a magyarság, hogy Ön magyar, a magyar nyelv, a magyar nyelven való istentisztelet?

Megkaptam a német állampolgárságot, de mindenhol írja, hogy én magyar vagyok. Megmondták, hogy nekem minden jogom megvan, mint a feleségemnek, csak a családegyesítés nem működhet – vagyis nem hozhatom ki a szülőket, mert nem vagyok született német. De ezen kívül is számomra magától értetődő. De azt is kell tudni, hogy én csak 4 országot végeztem el. Én csak Jézushoz szoktam imádkozni, mert írja is Pál, hogy csak rajta keresztül lehet eljutni hozzá. Másképpen, mint magyarul, nekem nem nagyon megy. Habár a párommal, aki német, el szoktunk járni misére, de nem mindig, mert én vasárnap is dolgozom. De Jeromos írja, hogy a legnagyobb imádság a munka, mert a „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” és azt csak úgy kapod meg, ha dolgozol. Ez azért fontos, mert 50 márkával jöttem ide, és itt is fel kell, hogy mutassak valamit. S csak egy bizonyos ideig kapsz hitelt, össze kellett kalapálni mindent. Na de a hitem, az, hogy magyar vagyok, az nekem többet jelent, mint bármi más. Én csak így tudok szólni az Úrhoz. Hogy csak aláhúzzam, otthon volt egy kereskedelemmel foglalkozó ismerős, aki román katolikus volt, s abban az időben nem volt Szatmáron katolikus román istentisztelet, hanem magyarba járt. Ő román volt, a gyerekeivel is románul beszélt, de azt mondta, hogy a hite nyelve a magyar. S nekem is, ez szól a szívemhez. Értem én németül is, de…

Nagyon szépen köszönöm a válaszokat, és köszönöm, hogy interjút lehetett Önnel készíteni. Ezzel akkor lezárom a beszélgetést. Az Úr áldja az életét és az egész családját, a lányát és azt a munkát, ami most van, és az Istennel való kapcsolatát! S ugyanezt kívánom a hallgatók életére is!