Köszöntöm a hallgatókat. Marton Krisztián vagyok, és Münchenből jelentkezem, ahol is velem szemben ül Seifert András, és ő lesz ma az interjú partnerem. S akkor az első kérdést fel is teszem.

Te németországi magyar vagy, szó szerint, tehát itt születtél, de mégis mind a két nyelvet anyanyelvi szinten beszéled. S az lenne a kérdésem, hogy mit jelent számodra az, hogy egyszerre vagy német és magyar is?

Én is szeretettel köszöntöm a kedves hallgatókat, és téged is Krisztián szeretettel köszöntelek. Nem mondanám azt, hogy én németországi magyar vagyok: én németországi német vagyok és magyarországi magyar egyszerre. Tehát azt lehet mondani, hogy két ember van bennem, és nincs különbség a kettő között, nem feljebbvaló az egyik és lejjebb való a másik, hanem rangsortól függetlenül ott van egymás mellett ez a kettő. Mind a kettő egyformán bennem van, egyforma hangsúllyal, nincs kedvenc.

A második kérdésem az lenne, hogy tudom, te tanultál történelmet, de azt nem, hogy milyen szinten. Az a kérdésem, hogy akkor te történész vagy?

Nem, én nem történész vagyok, hanem történelem tanár vagyok, de az elmúlt években messze kerültem úgy a történelemtől, mint a tanítástól is. Tehát sem a történelemmel nem foglalkozom mostanában intenzíven, sem a tanítással, ennek ellenére nem változott meg a szenvedélyem a történelem iránt. Azok a folyamatok, amik a történelem során lezajlottak, azok mind a mai napig lenyűgöznek, azaz ami midig is megfogott, és ezek azok, amikből sokat tanultam – tanulok ma is, és amiből le lehet vezetni azt, hogy ma a világban mi zajlik.

Te vagy az, aki a gyülekezet archív anyagáért felelős vagy, s az én, mint Kőrösi Csoma Sándor ösztöndíjasként a munkámat te felügyeled.

Így van, és nyilván ez is, mint történelem, a gyülekezet történelme. Nagyon fontos az, hogy megismerjük nemcsak azt, hogy mi történt az elmúlt években, hanem hogy mi történt a közelmúltban, és mi történt az elmúlt évtizedekben. Ezt nagyon fontos ismernünk, hogy tudjuk, milyen irányban menjünk tovább.

A harmadik kérdésem az lenne, hogy már régóta a gyülekezet tagja vagy: hogyan kerültél a református közösségbe?

Hát gyakorlatilag fiatalkorom óta a református egyházhoz tartozom. Gyerekként gyermek istentiszteletre jártam, konfirmáltam, aztán bekerültem az ifjúsági munkába, ifjúsági vezető lettem. Amikor visszaköltöztünk Németországba, akkor az első időkben kerestük, hogy merre találunk magyar református közösséget itt Münchenben – nem volt egyszerű megtalálni. Akkoriban még az internet sem működött úgy, de mégiscsak az internet valamelyik elrejtett szegletében találtam egy telefonszámot, akkor azt próba-szerencse alapon azt felhívtam. Kiss Árpáddal, az akkori presbiter sikerült beszélni, és ő mondta, hogy hol vannak az alkalmak, és így kezdtem el a müncheni gyülekezetbe járni. Majd a gyülekezetbe bekerülvén nagyon hamar elkezdtem nemcsak az istentiszteletre járást, hanem különböző szolgálatokban részt vettem, és így nagyon hamar a presbitérium tagja is lettem.

Ezzel kapcsolatban, amit említettél, hogy a presbiteri szolgálatba is beleálltál, te már régóta presbiter is és gondnok is vagy. Ha jól emlékszem, akkor 2008 táján lettél presbiter. Mit jelent számodra a gyülekezetben szolgálni? Mit jelent neked a szolgálat?

Nem 2008, hanem 2003 óta vagyok presbiter. Voltak közben kisebb kihagyások – kimaradások különböző okok miatt, de gyakorlatilag 2003 óta. S ahogy már mondtam, korábban is mindig szolgáltam, tehát a szolgálat nekem mindig az életem része volt. Eleinte az ifjúsági munkában: a magyarországi KIE-ben ott voltam az országos választmányban, meg szinte mindenhol, ahol két fedőt összecsaptak, ott voltam, mindenütt részt vettem, nagyon sokat tanultam ezekben az időkben. Azt mondhatom, hogy ezek nekem mindig is az életem részei voltak, számomra természetes az, ha szolgálok. Ez úgy van, hogy az életem során az Istentől nagyon sok mindent kaptam, és megpróbálom ezt a magam módján, ha nem is visszaadni, de a többi ember felé közvetíteni. Ilyen szempontból mondom azt, hogy ez ilyen szempontból teljesen természetes, hogy beállok a szolgálatba, és egy picit megpróbálok visszaadni abból, amit az Ú Istentől kaptam. Ez sohasem úgy volt, hogy én kerestem a szolgálatokat, a munkát, hanem ez mindig úgy volt, hogy a munkák és a szolgálatok találtak meg engem. Sohasem akartam semmi sem lenni, nem ragaszkodtam se funkcióhoz, se poszthoz, hanem nekem mindig az volt a fontos, hogy ha valamit csinálok, akkor azt szívből jövően csináljam, az menjen.

A következő kérdésem egy kicsit összetettebb. Az lenne a kérdésem, hogy látva a mai szociológiai és demográfiai adatokat és helyzeteket, tehát látva azokat, akik kijönnek, ahogyan élnek kint és amennyire beszélik a nyelvet, te hogy látod ezek alapján a gyülekezetnek a jövőjét mondjuk az elkövetkező 10-20 évben?

Ezen igazság szerint nem gondolkoztam még el ilyen távlatokban, nekem sokkal fontosabbak a most előttünk álló feladatok. Tehát én ezekre a feladatokra koncentrálok inkább, ezeket kell előbb megoldani, és ezért odaadom, leteszem az Isten kezébe a gyülekezet sorsát, hogy mit akar vele csinálni a következő 10-20 évben. Ez nem az én ügyen. Az én ügyem, hogy azokat a feladatokat, amik most vannak, azokkal most foglalkozzunk. De ha általánosabban nézzük a kérdést, hogy hogyan lehetne itt Münchenben elképzelni egy református közösséget, akkor ebben nem azt látom fontosnak, hogy feltétlenül magyar nyelvű gyülekezet legyen – persze nyilván ez is egy szempont, de nem ez az elsődleges. Inkább az, hogy az emberek megismerjék az Isten kegyelmét, megismerjék Krisztusnak az értünk hozott áldozatát, s hogy ez aztán milyen nyelven történik ennek az üzenetnek az átadása, az pont ugye a reformációnak a nagy vívmánya, hogy ez mindenkinek a saját anyanyelvén történik. S hogy ha ez magyar, akkor ez magyar.

Igen, nehéz előre elképzelni, igazad van. Reménykedem én is benne, hogy 20-30 év múlva lesz még magyar gyülekezet itt Münchenben.

Biztos, hogy lesz. Isten ezt a gyülekezetét a tenyerén hordozza, az elmúlt évtizedekben is a tenyerén hordozta, és ezután is a tenyerén fogja hordozni, akármi is lesz.

Így legyen! S az utolsó kérdésem, hogy ha most üzenhetnél a Magyarországon élő magyaroknak, akik szándékoznak kijönni Németországba egy-két évre vagy hosszabb időre, akkor mit helyeznél a szívükre, mit üzennél nekik, hogy fontoljanak meg?

Ez ugye két kérdés. Az egyik, hogy mit üzennék az otthonlévőknek, és hogy mit üzennék azoknak, akik kijönnek. Az otthon élőknek én azt üzenem, hogy itt Nyugat-Európában is vannak magyar reformátusok, nemcsak a Kárpát-medencében, s arra kérem az otthon lévőket, hogy ne feledkezzenek meg erről, mert ez a Nyugat-európai magyar reformátusság nincs könnyű helyzetben. Azoknak pedig, akik most jönnének, akik indulnának ki, azoknak azt üzenném, hogy tartsák meg a magyarságukat és illeszkedjenek be az itteni társadalomba. Keressék a kapcsolatot az itteni magyarokkal, és ápoljanak barátságot a helyiekkel. Tanulják meg a nyelvet – ez az egyik legfontosabb, de ne felejtsék el a magyar nyelvet, ez pedig a másik legfontosabb.

Való igaz! Köszönöm, hogy beszélgethettünk és válaszoltál a kérdésekre, és remélem, hogy még sokáig a gyülekezet leszel, ameddig én itt vagyok (Münchenben), addig nagyon hálás vagyok az Istennek, hogy szolgálhatok veled, és az Úr áldása legyen rajtad!

Köszönöm szépen, én is hasonlóképpen kívánom rád az Úr áldását!