Üdvözlöm a kedves hallgatókat, Marton Krisztián vagyok, Kőrösi Csoma Sándor programos ösztöndíjas, és Münchenből jelentkezem. Velem szemben ül Nagy Kálmán, aki a gyülekezetünknek hatalmas segítséget nyújt, hiszen ő vezeti a kórusunkat és gyakran meglátogat minket. Ő lesz ma az interjú partnerem.

Akkor az első kérdést fel is tenném Önnek. Az lenne a kérdésem, hogy Ön rendkívül jól ért a zenéhez, hiszen gyönyörűen játszik zongorán, énekelt is régebben, és ezzel kapcsolatban az a kérdésem, hogy mikor szerette meg ennyire a zenét?

A sorrend fordított: én elsősorban énekes vagyok, és az összes többi hozzá csapódott, csak sajnos az énekes pályafutásom rövidre sikerült, mert a 80-as évek közepén egy rettenetes balesetem volt, ahol jégbe-hóba feküdtem hét órán keresztül, és rendkívül megfáztam, és visszamaradt egy léguti defektus, úgyhogy az éneklést abba kellett hagynom. Így megmaradt a többi, most főként tanítok. Hogy hogyan jutottam el a művészetekhez? Én ezzel születtem, és az énekléssel kezdtem. 1844-ben születtem, Pest ostromát végigéltem, és a szüleim mesélték, hogy az óvóhelyen örökké énekeltem, és ezzel megmentettem 150 ember életét, ugyanis az oroszok, mikor elfoglalták az óvóhelyet, akkor csodálkozva hallották, hogy egy néhány centiméter hosszú baba énekel. Odajöttek, és megenyhült a szívük és nem erőszakoskodtak, nem lövöldöztek, úgyhogy innen jött az ötlet, hogy ha a művészet életmentő, akkor, nosza! Egyébként kezdetben nyitott voltam képzőművészet, irodalom és zene iránt egyaránt, de az egészből a zene maradt meg. Utólag aztán mégis hozzájött az irodalom, én körülbelül mióta kint vagyok Nyugaton – és ez most már 43 éve – azóta verseléssel is foglalkozom.

A második kérdésem az lenne, hogy mikor és hogyan került ide ki Németországba?

1974-ben jöttem ki, legálisan, tehát útlevéllel, mégpedig azért, mert otthon, ezt most már az újabb generációknak unalmas lehet hallani, tehát otthon minden ajtót az orromra csaptak, ami azt jelenti, hogy nem tudtam továbbtanulni. Kijöttem útlevéllel, tehát kiengedett az akkori magyar állam. Azzal az indokkal jöttem ki, hogy a nyugati továbbtanulásnak utánanézek, és aztán annak megfelelően cselekszem. Sikerült is, egy hónap állt a rendelkezésemre, és láttam, hogy itt be tudok kerülni egy zeneakadémiára, természetesen utánajártam annak, hogy pénzügyileg létezzek, és ennek megfelelően hazaírtam a Belügyminisztériumnak, hogy adjanak nekem négy év időt és utána hazamegyek. erre a válasz az volt, hogy a dolgot megbeszélendő, térjek haza, és akkor jelentkeztem le menekültnek. Tehát én nem disszidáltam, hanem kényszerítettek arra, hogy kint maradjak.

A harmadik kérdésem az lenne, hogy Ön szerint van-e különbség a régen és a ma Németországba kiutazó emberek között? Itt főként arra gondolok, hogy menyire szeretnének itt maradni, mennyire szeretnének beilleszkedni, a nyelvet megtanulni?

Ezek a migránsok ugye. A migránsokkal elég kevés tapasztalatom van, mert nem érintkeznek a régiekkel. Azért valamennyire tudom, hogy i van a bőrük alatt – inkább a két végpontot említeném. Az emigránsok masszív, kezdeti nagy tömege, akik 1945 és ’48 között hagyták el az országot, azoknak volt egy bizonyos mentalitása pártállástól függetlenül. Vegyük a maiakat: itt óriási a különbség, történetesen a maiakból az öntudat hiányzik. Az öntudat csökkenése az fokozatos – ugye jöttek az 56-osak, 1962-től az úgynevezett disszidensek, teát egyre inkább lehetett látni, és az ember ezt aztán tapasztalta maga is, hogy az öntudat csökken. S máig katasztrofális a helyzet.

A negyedik kérdésem az lenne, hogy Ön bár katolikus, mégis hála az Úrnak, részt vesz a gyülekezetünk életében – ön vezeti a kórust: hogyan került kapcsolatba a müncheni reformátusokkal? S mi az az ok, mi miatt elkezdett szolgálni itt közöttünk?

A református gyülekezetet ismerem régtől fogva, mert jártam közéjük én, a „renegát”, de nem voltam egyedül, egy-két barátommal nem rendszeresen, de jártunk közéjük nézni, hogy mit csinálnak. Nálunk a családban ez nem volt kérdés, mi nem voltunk ortodoxok, ahol vasárnap épp a közelben volt egy templom, oda mentünk. Mert mindenki tudja, hogy az Isten az egy, úgyhogy szerintem mindegy, hogy melyik oldalról közelítünk, a lényeg, hogy legyen. Hogy miért vállaltam itt ezt a kis kórusvezetést, ez nagyon egyszerű. A reformátusok megkerestek, a katolikusok nem kerestek meg, sőt, rosszabbat mondok: a katolikusok elutasítottak engem, aki pannonhalmi öregdiák vagyok. De ebbe nem szeretnék belemenni.

Minden esetre mii nagyon hálásak vagyunk, hogy itt szolgál közöttünk. S akkor az ötödik kérdésem az lenne, hogy az Ön számára mit jelent a magyarság, a magyar nyelv, a magyar kultúra, tekintve azt, hogy milyen régóta itt kint szolgál, dolgozik, és itt zenél?

A kultúra szóval vigyázni kell, mert a kultúra szót sok minden helyett emlegetik. Itt inkább azt kellene mondani, hogy a lelkület, a magyar lelkület az engem soha nem hagyott el, az ugyanis az elsődleges. Ha az van, akkor az ember civilizációs tevékenységben és kulturális tevékenységben is fog élni. Enélkül nem lehet élni, ennyi az egész. Számomra azért éppen magyar, mert abba születtem, és mint hal a víznek, nekem az a közegem. Igyekeztem megőrizni, 1990-ig én nem voltam otthon, tehát 15-16 évig nem voltam otthon, a mikor hazaérkeztem, akkor az otthoniak mondták, hogy jobban beszélek, mint ők. Ezt ők tudták, én nem. Mindenesetre ez nem azt jelenti, hogy Németországban gettó életet éltem, egyáltalán nem. Hanem nagyon szépen külön lehet tartani a kettőt, illetve össze lehet hozni, amikor arról van szó, de akkor az ember tudja, hogy mit mivel hoz össze.

Az utolsó kérdésem pedig az lenne, hogy ha üzenhetne az otthoni magyarságnak egyetlenegy gondolatot, akkor mi lenne az, amit a szívükre helyezne?

Egyet tudok mondani: ne csak használják azt az országot!

Nagyon szépen köszönöm, és azt is, hogy interjút készíthettem Önnel. Az Úr áldását kérem az egész életére és a szolgálatára, és remélem, hogy még nagyon sokat fogunk együtt énekelni.